modern eklektika

Amikor kicsik voltak a gyerkőcök, egy 17 km-re lévő zsákfaluban laktunk. Isteni volt a nagy kert, az erdő közelsége, hogy kutyáink lehettek, hogy csend volt és béke. Persze ennek megfizettük az árát. Ingáztunk két kocsival, logisztikáztunk és szerveztünk. Minden nap. Ahogy nőttek a gyerekek egyre kevésbé élveztük már az előnyöket, egyre jobban eltolódott a mérleg nyelve a kellemetlenségek irányába. Úgy döntöttünk, hogy beljebb költözünk.

Drága barátném és férje két kamaszodó fiúkkal hasonlóan éreztek, amikor elkezdtek lakást keresni. Azt is vállalták érte, hogy tágas házukat cseréljék fel, egy jóval kisebb alapterületű lakásra. Soknak érezték már a napi ingázást, a folyamatos logisztikát, nőttek a gyerekek, vészesen közeledett a fiúk bulizós korszaka is (az övék pedig még el sem múlt).

A belső kétszintes, dupla tetőtéri lakás Andi barátnőm számára szerelem volt első látásra. Értettem én, hogy “annyira kedves, kuckós, és olyan jól el tudom itt magunkat képzelni, és nézd milyen jól ellátni innen majdnem Szentendréig, és főleg szuper a tömegközlekedése is”, de láttam a nehézségeket és a millió megalkuvást, amit egy ilyen lakás jelenteni fog.

Ilyen volt a konyha még a birtokbavétel előtt:

Erősen próbálkoztam, de nem tudtam lebeszélni, ő viszont rábeszélt, hogy segítsek. Így hát maradt a tervezés, egyeztetés, tervezés, egyeztetés, pénzszámolgatás, kompromisszumkeresés, és aztán elölről a tervezés, egyeztetés, stb. stb. stb. De nem adtuk fel és a végén otthonuk született.

Minden rendes családban, így náluk is, a “zélet” (by Andi barátnőm) a konyhában-étkezőben zajlik, ezért fektettünk különösen nagy hangsúlyt erre a területre. Amúgy is remek szakács, és mivel három fiúval együtt lakni szinte folyamatos főzőcskézést jelent, azt is biztosan tudtuk, hogy még ha nem is lesz kanapéjuk az elején, akkor is szuperül kell megcsinálnunk a konyhát. Rá kell szánnunk az időt, az energiát és a pénzt is.

Speciel a konyhája sokkal nagyobb volt az új lakásban mint a régi házban… Egy bibi volt csak: volt benne egy kamra is. Na attól meg kellett szabadulnunk, hogy ténylegesen kitágulhasson a tér és legyen hely egy népes társaságok fogadására alkalmas, méretes étkezőasztalnak is.

Így hát bontottunk … a szomszédok legnagyobb örömére. A mesterek megoldottak egy sor technikai problémát, és barátnőm férje pedig kitartó munkával megfelelő járólapot talált a pótláshoz.

És sikerült: a konyha óriásira nőtt.

Jöhetett a bútorozás. Olyan konyhát akartunk, ami nemcsak praktikus, de (semlegesen) esztétikus is, ezért döntöttünk a fehér mellett, kisebb fekete foltokkal. Bár Andi barátnőm először unalomig alkalmazott metrócsempét akart a pult fölötti falra, sikerült rábeszélnem egy nagyszerű, cementlapot utánzó sötétszürke-fehér csempére, ami sokkal jobban illik az ő hippi lelkéhez. Addig pedig, míg megtaláljuk a megfelelő kinyitható étkezőasztalt, a régit használják, az étkezőszékeiket lefestette, kaptak új kárpitokat, és az összhatás már így is remek. Vannak még hátra feladatok, szükség lesz még egy tálalószekrényre, egy kicsivel több természetre, de az biztos, hogy már most is ez a család kedvenc tartózkodási helye, felhőlámpákkal, vagány, hippis burkolattal.