Különös módon vonzódom a bolhapiacokhoz. Előszeretettel kutatok külföldi flea marketeken is; rendkívül hasznos helyszín a múlt, a kultúra megismeréséhez. Valahogy imádom az ilyen helyek összevisszaságát, a színeit, a furcsa tárgyakat, a szép tárgyakat, az agyonolvasott, megkopott könyveket, és szeretem az embereket az asztalok mögött. Megpróbálom kitalálni a történetüket, hogy hogyan gyűjtötték össze pont ezeket a tárgyakat, hogy miért adják el most a holmikat, miért ezeket száműzik már az otthonukból. Ha szerencsém van, és az árus szívesen mesél, nagyon érdekes, kedves történetek birtokába jutok.

Előző vasárnap, a gyönyörű, őszi napsütésben az újpesti bolhapiacra mentem tárgyakra és történetekre vadászni. Ha valaki értékes, antik dolgokat keres, akkor nem ez az ő helye. Ide elsősorban a helyi lakosok mennek, hogy eladják megunt irhabundájukat, gyerekeik kinőtt ruháit, a kiszelektált étkészletet, játékokat, cipőket, bizsukat. Található itt egy csomó rozsdás szerszám, laptopkábel, rézkilincs, alpakka evőeszköz, magnókazetta és háztartási kisgép, művirág és beazonosíthatatlan vicik-vacak.

img_6782img_6777img_6776img_6784img_6787img_6779img_6781img_6783img_6774

Azért, ha valakit már elsőre nem rettent el ez a zűrzavar, és eléggé kitartóan sétál a sorok között (bő fél óra alatt abszolválható), ráakadhat kedves apróságokra, szép, ám értéktelen kincsekre, csinos ezüstgyűrűkre, és a régi lemezek között egy-két régen keresett ritkaságra. Én ilyen – rendkívül hasznos – szépségekkel tértem most haza:

img_6795Abban a szépséges rajzolatú talpas onyx tálkában pont jó helyük lesz a gyűrűimnek. Az elegáns aranyozott sótartó is csinos darab, a II. világháború előtti Németországból származik. A kis aranycsíkos pohárka egy nászajándék megmaradt képviselője az 50-es évekből. A madárka pedig messziről hajlítgatta kecsesen a nyakát, hogy észrevegyem.