Amikor kicsik voltak a gyerkőcök, egy 17 km-re lévő zsákfaluban laktunk. Isteni volt a nagy kert, az erdő közelsége, hogy kutyáink lehettek, hogy csend volt és béke. Persze ennek megfizettük az árát. Ingáztunk két kocsival, logisztikáztunk és szerveztünk. Minden nap. Ahogy nőttek a gyerekek egyre kevésbé élveztük már az előnyöket, egyre jobban eltolódott a mérleg nyelve a kellemetlenségek irányába. Úgy döntöttünk, hogy beljebb költözünk.
Drága barátném és férje két kamaszodó fiúkkal hasonlóan éreztek, amikor elkezdtek lakást keresni. Azt is vállalták érte, hogy tágas házukat cseréljék fel, egy jóval kisebb alapterületű lakásra. Soknak érezték már a napi ingázást, a folyamatos logisztikát, nőttek a gyerekek, vészesen közeledett a fiúk bulizós korszaka is (az övék pedig még el sem múlt).
A belső kétszintes, dupla tetőtéri lakás Andi barátnőm számára szerelem volt első látásra. Értettem én, hogy “annyira kedves, kuckós, és olyan jól el tudom itt magunkat képzelni, és nézd milyen jól ellátni innen majdnem Szentendréig, és főleg szuper a tömegközlekedése is”, de láttam a nehézségeket és a millió megalkuvást, amit egy ilyen lakás jelenteni fog.
modern eklektika 