Komolytalan és modern és lepukkant és felvilágosult és bolondos és fesztelen és velős és magabiztos és jókedvű és környezettudatos és felszabadító. Hát ilyen ez a lakás!
Remélem bevittétek a teraszról, erkélyről már az összes szobanövényt, mert olyan hideg lett az elmúlt napokban, hogy biztosan megfáznának még a legedzettebb példányok is. És olyan jó érzés, hogy télen is van zöld élet, amin legeltethetjük a szemünket, nézhetjük, amint növekednek és virulnak és hihetünk abban, hogy egyszer majd újra felébred a természet odakint.
Mindenkinek jó növényápolást a tél folyamán is! Még több zöld itt.
Nemrégiben Németországban jártunk, és – minő szerencse – belebotlottunk egy kisváros rendes-rendszeres bolhapiacába. Már korábban írtam arról, hogy miért is szeretem a bolhapiacokat, az elméletemről, hogy az ilyen vásárokban az ember lenyomatot láthat az adott társadalom kulturális, társadalmi szokásairól, szociális helyzetéről, ízlésvilágáról. Ez a németországi bolhapiac pontosan ilyen volt. De valahogy egy másik érzés is társult most hozzá. Itt úgy éreztem, hogy az emberek nem pusztán azért jönnek, hogy eladjanak, vagy vásároljanak, de a környezettudatosság, az újrahasznosítás is nagy szerepet játszik ebben a tevékenységben. Egészen nagy volt a palettán szereplő tárgyak értékbeli vagy ízlésbeli távolsága, voltak kindertojáskacatok, műgyanta dísztárgyak, kitaposott cipők, régi lemezek, de értékes porcelánok, császári ezüst kiskanalak, márkás táskák, míves ékszerek is. És még egy igazi meglepetést is tartogatott nekünk ez a tőlünk ezer kilométerre rendezett bolhapiac: egy a magyar pusztát ábrázoló naív festményt 🙂 – a sor végén megtaláljátok.
Régóta készülök írni az északi part kedvenc piacairól. Most végre eljött az idő, meg tudom mutatni az egyiket. A káptalantóti Liliomkert mára már valószínűleg nemhogy országos- de világhírű és sokan ti is ismeritek.
Évek óta járunk már ide, és ez alatt az idő alatt láttuk szép lassan megnövekedni. Mára már terjedelmes és egyre népszerűbb lett, és persze egyre telítettebb és zsúfoltabb. Ennek ellenére még mindig nagyon kedves, jó hangulatú piac, ahol sok házi finomságot, frissen készített süteményeket, szörpöket, szeretettel nevelt, különleges gyógy- és dísznövényeket, a kertben termett zamatos gyümölcsöket és zöldségeket, fűszeres sajtokat és valódi gyümölcsökkel ízesített friss joghurtokat árulnak és persze kézművesek szeretettel készített portékáit. Sőt itt biztosan meg tudom venni kedvenc nyári magazinomat, az Északipartot, közvetlenül a felelős főszerkesztőtől. Mikor megfordulunk a Balatonon, kihagyhatatlan program számunkra. És akkor, amikor felmerül a kérdés, hogy menjünk-e, a lelkesedés (mindenkiben) hatalmas!
De van egy iciripiciri probléma. Én lassan, érdeklődve szeretem körbejárni, meg-megállni, rákérdezni a termékekre, a készítés módjára. Na ez nem könnyű a családdal, akinek tagjai egymással versenyezve loholnak előttem, és fél óra alatt “végeznek” az egésszel (kizárt, hogy annyi idő elég körbejárni!) majd belefognak a lassú, kínzó nyaggatásba, miszerint mikor indulhatunk végre tovább. Már sokszor elhatároztam, hogy egyszer eljövök ide egyedül, csakazértis, vagy olyan baráttal, aki ugyanúgy lelassul a piacokon, mint én. Nekem ez meditáció, és földöntúli boldogság, nekik pedig unalmas lődörgés. A langalló, a limonádé és Kati néni süteményei némileg enyhítenek a kínjaikon, de azután elkezdődik az én kínoztatásom.
Azért, ha ügyes vagyok, és jól eltűnök, akkor nyerek némi időt, mert térerő ott nem nagyon van, így telefonon nem tudnak becserkészni, Continue reading “balatoni bolha”
Néhány hete Bécsben töltöttünk – gyerekek nélkül – egy remek hétvégét. Célunk abszolúte kulturális volt: az Albertina és egy balett előadás megtekintése az Operaházban. Szülinapomra lepett meg vele a cukker férjem, és még az időjárást is ragyogóra intézte.
Az Albertinába menjetek el megnézni a kortárs művészeti kiállítást (március közepéig), valamint a mozi világából származó fotókiállítást is (lehet, hogy ennek már vége van 😦 ), de Egon Schiele rajzaiból és festményeiből is egyedülálló gyűjteményt hoztak össze (június elejéig megtekinthető). Mindegyiket melegen ajánlom! Az egyik beharangozó plakát, amelyen Alex Katz fekete kalapos nőalakja van, annyira megtetszett, hogy meg is vettem gyorsan. Már csak a helyét kell megtalálnom.
A balett is pompás volt, most voltunk először a bécsi operaházban, de nem utoljára. Képzeljétek, egy magyar fiú is táncolt. És milyen jól!
Hazaindulásunk előtt pedig még egy bolhapiacba is belefutottunk. Most is megerősödött az a meglátásom, hogy egy bolhapiac árulkodik az adott város, városrész lakóiról, életmódjukról, stílusukról és persze anyagi helyzetükről.
Barcelonában azon a novemberi hétvégén még az is belebotlott egy régiségpiacba, aki messze akarta kerülni az effajta zsúfolt (jujj, de veszélyes!) helyeket. Én viszont olvadoztam, ugrándoztam, lelkendeztem, és vonszoltam a családot ide-oda a sorok között, míg meg nem unták (kb. 7,5 perc). Szerencsére aztán vagy a katalánok tradicionális körtáncát, a sardanát tudták nézni, amit fiatal és öreg együtt táncolt szinte lebegve, vagy a kikötő árbocain legeltethették a szemüket. Ugyanis a két bolhapiac egy napon, a város két frekventált helyén – az egyik a katedrális előtt, a másik a Kolumbusz szobor lábánál – került megrendezésre.
Mindkét piacra jellemző, hogy itt a krém gyűlik össze, hivatásos régiségkereskedők árulják portékáikat, és komoly alkudozások folynak. Persze (szerencsére) sok a turista csalogató, bőröndben elférő mütyűr is. És a legtöbb olyan szép! Nem ócska, otthon már nem kellő franckarikák, hanem szépséges, finom, míves tárgyak. Érdeklődők – turisták, helyiek egyaránt – bőven akadnak, üzletek gyakran köttetnek.
Az árusok pedig eszmét cserélnek, történeteket mesélnek (annak, aki érti…), tisztogatják a termékeiket, néha-néha pedig letakarják a standjukat és beállnak a sardanába egy-két fordulóra, vagy elmennek ebédelni. Zajlik az élet, de még milyen jól. Mi turisták pedig csak ámulunk és bámulunk és próbáljuk beszippantani a légkört, a jó időt, a csodálatos díszleteket és az életstílust.
Nagy rajongója vagyok a bolhapiacoknak, ha tehetem, rendszeresen turkálok ilyen helyeken. Ezért néha áldozatot is hozunk (főleg persze nem én, hanem a családom 😉 ). Például amikor tehettük, ellátogattunk Nyíregyházán a bolhapiacra; őrületes dolgokra bukkantam ott… Megálltunk már Tesco parkolóban Gyulán, mert kiszúrtam a kocsiból hazafelé menet, hogy ott zsibvásár van éppen… Párszor időzítettük már aznapra a városnéző túrát valahol Európában, mikor éppen bolhapiacot tartanak ott – na ja, kellemeset a kellemessel… Elmentünk csak azért egy marche-i kisvárosba – amit amúgy biztos nem néztünk volna meg -, mert akkor tartották a rendszeres havi mercato delle pulci-ukat a helyiek… aztán kiderült, hogy az internet téved, és pont az előző hétvégén volt a piac. Sebaj, a város bűbájos volt, és mi voltunk az egyetlen turisták. Lettünk is hirtelen helyi látványosság.
Ilyen alkalmakkor nem is a vásárlás vagy a szerzés vágya hajt, hanem maga a légkör. Mert nekem valahogy mesélnek azok a tárgyak. Kitalálok hozzájuk történeteket, elképzelem az asztal mögött ülő emberek ízlését, a lakásukat, az életmódjukat, néha felfedezem gyerekkorom eltűnt tárgyait és felidézem a hozzájuk fűződő emlékeimet. És persze gyönyörködöm. Örülök, hogy olyan szép dolgokat készítettek valaha, és jókedvem lesz egy-egy vicces darab láttán. Olyan jó kikapcsolódás, kivonulás a mindennapokból.
Kicsit a fordítottja annak, mint amikor olvas az ember és a betűk életre kelnek, megelevenedik a történet, látod magad előtt a szereplőket, a ruháikat, épített és természetes környezetüket, stb.. Itt először a karaktereket és a környezetüket látod, a hiányzó szöveget pedig magad írod hozzá.
modern eklektika 