“az én váram”

Emlékszem, mikor gyerekek voltunk, nyáron az unokatesóinkkal minden időnket a nagyi kertjében töltöttük. Egyik kedvenc elfoglaltságunk az volt, hogy az árnyékba, a bokrok, fák alá építettünk magunknak házikót. A nagyobb fiúk egész komoly “lakásokat” állítottak össze deszkákból, kaszált fűből, mogyoróágakból, a bokrok természetes növekedését kihasználva. Aztán ezeket én (ki más?) berendeztem, csináltam ágyakat, kanapét, fotelt (székpárnákból), behordtam az edényeket (régi lukas lábast, konzervdobozt) és evőeszközöket (fakérget) a konyhába, volt mosogató (régi kislavórból), kisasztal (fadobozból), polcok (ládából). Bármi átalakult amivé kellett. Teljesen bele tudtunk feledkezni a játékba, csak ebédre és csendes pihenőre tudtak minket berángatni a hűvös házba.

Az, hogy mi építettük a játszóteret, óriási élményt adott, és biztos vagyok benne, hogy az alábbi példák között nem egy olyan is akad, amit a gyerekekkel együtt lehet elkészíteni, de legalább az ő bevonásukkal megtervezni, hogy aztán pillanatok alatt belakják ezeket a rendhagyó erődöket, lomb- és fűzfaházakat, sátrakat, és játszanak belefeledkezve.