balatoni bolha

Régóta készülök írni az északi part kedvenc piacairól. Most végre eljött az idő, meg tudom mutatni az egyiket. A káptalantóti Liliomkert mára már valószínűleg nemhogy országos- de világhírű és sokan ti is ismeritek.

Évek óta járunk már ide, és ez alatt az idő alatt láttuk szép lassan megnövekedni. Mára már terjedelmes és egyre népszerűbb lett, és persze egyre telítettebb és zsúfoltabb. Ennek ellenére még mindig nagyon kedves, jó hangulatú piac, ahol sok házi finomságot, frissen készített süteményeket, szörpöket, szeretettel nevelt, különleges gyógy- és dísznövényeket, a kertben termett zamatos gyümölcsöket és zöldségeket, fűszeres sajtokat és valódi gyümölcsökkel ízesített friss joghurtokat árulnak és persze kézművesek szeretettel készített portékáit. Sőt itt biztosan meg tudom venni kedvenc nyári magazinomat, az Északipartot, közvetlenül a felelős főszerkesztőtől. Mikor megfordulunk a Balatonon, kihagyhatatlan program számunkra. És akkor, amikor felmerül a kérdés, hogy menjünk-e, a lelkesedés (mindenkiben) hatalmas!

De van egy iciripiciri probléma. Én lassan, érdeklődve szeretem körbejárni, meg-megállni, rákérdezni a termékekre, a készítés módjára. Na ez nem könnyű a családdal, akinek tagjai egymással versenyezve loholnak előttem, és fél óra alatt “végeznek” az egésszel (kizárt, hogy annyi idő elég körbejárni!) majd belefognak a lassú, kínzó nyaggatásba, miszerint mikor indulhatunk végre tovább. Már sokszor elhatároztam, hogy egyszer eljövök ide egyedül, csakazértis, vagy olyan baráttal, aki ugyanúgy lelassul a piacokon, mint én. Nekem ez meditáció, és földöntúli boldogság, nekik pedig unalmas lődörgés. A langalló, a limonádé és Kati néni süteményei némileg enyhítenek a kínjaikon, de azután elkezdődik az én kínoztatásom.

Azért, ha ügyes vagyok, és jól eltűnök, akkor nyerek némi időt, mert térerő ott nem nagyon van, így telefonon nem tudnak becserkészni, marad a talpalás, és így – mondom – ha szerencsés vagyok, akkor van még plusz fél órám vagy akár egy egész 🙂

Ezen a júliusi hétvégén kellett is az a plusz egy óra. Meglepődve tapasztaltam, hogy megnövekedett a régiségkereskedők száma, és a portékák változatossága. Volt ott mindenféle szépség, az egészen apró nippektől, és csecsebecséktől, az érméken át, régi lemezeken keresztül egész bútorkollekciókig.

Volt értékes Janáky Viktor porcelán, volt császári időkből származó címeres ezüst kiskanál, bekeretezett keresztszemes hímzés, kézzel faragott téglák, fürdődézsa, bronzszobrocskák, üveg boros kupakok százával, de harapós kutya táblácska, műanyag karóra (hogy került az oda?!?), kopott tésztaszűrő és művirág is.

Most senki sem volt nagyon beszédes kedvében, tűzött a nap, az árusok a minimális árnyékba húzódva várták az igazi vevőket, a tárgyak némelyikének hőfoka balesetveszélyes magasságokba szökött. A képek mesélnek helyettük. A hunyorgástól és a “napszemüvegben nem látok, napszemüveg nélkül meg nem látok” jelenségtől én is csak most látom a fotókon, hogy milyen szépségek mellett haladtam el. Jujj de kár!