modern eklektika

Már régóta tűkön ülök, hogy megmutassak nektek egy nem mindennapi helyet, egy nem mellesleg igazán különleges helyszínen, a Szúnyog-szigeten, a történelem egy elfeledett, de szerencsére lassan újra felfedezett világában. És bár a helyszín is megérne egy mesét, ez a történet most nem arról fog szólni.

Szakál Zsoltot, a Colorbar tulajdonosát úgy ismertem meg, hogy egy barátnőm, aki tudta milyen régóta keresek – sikertelenül – egy kis méretű íróasztalt, szólt, hogy ugorjak csak be a Colorbarba, mert ő látott ott egy pont nekem valót, és mivel Gabi barátnőm maga is lakberendező, bíztam az ajánlásában. Miután nyélbe ütöttük az üzletet – a kis asztal azóta is nagy szolgálatot tesz -, elkezdtünk beszélgetni, és mivel ez egy nagyon érdekes beszélgetés lett, gondoltam megosztom veletek.

Azzal kezdtük, hogy beszélgettünk a minket olyan nagyon érdeklő és érintő témáról, a magyar lakáskultúráról. Megbeszéltük és kibeszéltük, hogy mik a kor jellegzetes stílusai … hogyan látjuk, miben van még tér fejlődni … mi az, amiben a csordaszellem érvényesül … miért voltak tele régebben a magyar lakások keleti jellegzetességekkel, óriás legyezőkkel, buddha szobrokkal akár pocakos, akár fennköltebb indiai változatban … mi miatt vonzódnak a “hotel” stílushoz még mindig olyan sokan … mi lenne, ha egyszer lenne lehetőségünk lehántani egy panelház külső burkát, mennyi stílust (stílustalanságot), hányféle bútort, színt, micsoda katyvaszt találnánk alatta, stb., stb., stb. És ezt a témát még órákon keresztül tudtuk volna folytatni. És talán egyszer majd fogjuk is.

Innentől kezdve azonban Zsolt már főleg magáról, az életéről, az életfelfogásáról és a Colorbarról beszélt, így most egyes szám első személyre váltok, és a vágatlan interjút olvashatjátok vele.

Így van a stílusokkal Zsolt:

“Az teljesen normális, ha az ízlés változik. Ha megtetszik valami, beleszeretek, akkor megveszem, berakom a lakásba, és ha már meguntam, akkor eladom, lecserélem. Szívesen változtatok, így már áthaladtam több stíluson. A szecesszióval kezdtem, aztán jött az art deco, de ezek már jó régen voltak, most finoman fiatalítok. A házunk, ahol a lakásunk van, ’37-ben épült, és ez az adottság már meghatározta az alapokat. A legfőbb ok, hogy elkezdtem lecserélni a bútorainkat, az az volt, hogy nem szeretem azokat a berendezési tárgyakat, amiket nehéz használni. Mivel a feleségem családi bútorai között több igen értékes, antik darab is akadt, bőven voltak köztük olyanok, amiket kifejezetten nehéz volt használni. Például egy időben a bútoroknak nem volt fogantyúja, csak kulcsa. Ennél fogva kihúzni egy fiókot vagy egy ajtót nem túl könnyű, sokszor megszenvedtünk vele. Na ekkor határoztam el, hogy csak olyan bútorokat szeretnék, amiket könnyű használni.”

És itt jönnek képbe a skandináv bútorok. Hogy mitől is olyan jók:

“Ebben a kérdésben rendkívül sokat tanultam a skandinávoktól. Ha északra utazom, mindig igyekszem szisztematikusan olyan lakást választani szállásnak, ahol a berendezés érdekes és stílusos. Az ilyen helyzetekből is lehet tanulni. Az északiak többsége kis alapterületű lakásokban él, kardinális, hogy azokat nagyon jól rendezzék be, úgy hogy egyrészt tágas hatást keltsenek, másrészt hogy rendezett képet mutassanak. Nagyon jól értenek ahhoz, hogy elrejtsék azokat a dolgokat, amiket nem kell szem előtt tartani a mindennapokban.”

A következő részben (is) szívemből szól, ezúttal a világításról:

“A másik csoda a világítás: legszívesebben az egész országot kitolnám oda, hogy tanuljanak meg világítani. A dánok a hollandok után talán a legspórolósabb nép, innen jöhet, hogy a lakás bizonyos részeiben külön-külön kapcsolható a világítás, hiszen csak bizonyos részeket használsz egyszerre. Ha például leülnek a dohányzóasztal mellé, akkor ott belógatnak egy lámpát, ami csak ott világít. Persze van olyan lámpájuk is, ami általános fényt ad, általában a folyosón vagy a konyhában van, és ha felkapcsolják, akkor attól mosolyogni kell, mert persze a lámpák is klasszak. Szép, jó tervezés, mind a világítás, mind a lámpa maga.”

Így kezdődött a Colorbar:

“Sárosi Anitával kezdtük, ő mozgóképet tanított az Iparművészeti Egyetemen, innen jött a név is, mert a vágópulton van egy colorbar gomb, ami ráadja a színt a képekre. Színesíteni akartunk: recycle ékszerekkel, kisbútorokkal, lámpákkal, kerámiákkal kezdtünk. Aztán elkezdtük gyűjteni alkotók, kézművesek, iparosok dolgait is, molinós táskák, biciklis alkatrészekből összerakott órák, a Balkán Tangó táskái (ők később különváltak). Aztán azt vettük észre, hogy egyre nagyobb szükség lett a lakberendezési tárgyakra, lámpákra és kisbútorokra.”

És itt már térdig járunk a szakértelemben. Zsolt hozzáértése feltűnő:

“Én pedig közben valahogy elkezdtem gyűjteni a kerámiákat, úgy hogy egyre szebb vázákat kezdtem el vásárolni piacokon. Magyarországon nincs olyan piac, ahol ne fordultam volna meg. Talán a Veszprém környékiek számomra  a legkedvesebbek, de Pécs, Kecskemét, Miskolc, Vác, Sátoraljaújhely, Komárom piacain is jó dolgokra bukkantam. De voltam Szlovákia, Ausztria több piacán vagy Belgrádban is. Most körülbelül 4-5 száz kerámiánál tartok, bár most már inkább fogy a mennyiség, egy ideje nem növekszik.

“A Nemzeti Galéria hamarosan retró kiállítással fog előrukkolni, szívesen segítettem a gyűjtésben, hogy teljes legyen a kép erről az időszakról. A Vendéglátóipari Múzeum rendszeres retró kiállításán is segítek időnként. Ott tematikus kiállítások vannak, volt már reklám, textil, bronz és más fémművek, üveg, műanyag, kisbútorok, ilyesmi.”

“Magyarországon a kerámia azért nagy jelentőségű, mert a 60-as években a környező országokhoz képest itt kiemelkedő alkotások születtek. Persze én nem vagyok gyűjtő, én eladok. De nagyon szeretem a kerámiákat, és Langh Péter, aki velem ellentétben igazi gyűjtő és külföldön is kiállít a gyűjteményével sokszor segített például az eredet megtalálásában.”

“Aztán bejött a bronz az életembe, Percz Jánostól, Pap Zoltánon át, Kopcsányi Ottóig. Utána következtek a lámpák, azokat próbáltam kategóriákba rendezni, és felkutatni, hogy például ki tervezett a szarvasi lámpagyárnak. Körülbelül 3-4 ezer lámpatípusuk volt. Csak asztali lámpákból van több száz. Aprólékosan kutattam utánuk. Feltételezések szerint a nemzetközi expok voltak a forrásai a hazai design termékeknek. Abban az időben a magyarok leginkább csak Finnországba mehettek kiállításokra, és ott találkozhattak neves tervezők remekeivel. Ezeket lefényképezték – esetleg a helyszínen meg is foghatták -, majd miután hazajöttek, annak mintájára készítették el a prototípust, amit aztán itthon is legyárthattak. Koppintottak. Sokszor találtam meg az eredeti forrást. Például a Kaiser Idell gyártotta azt a lámpát, amit mi vallató lámpaként ismerünk itthon.”

“Koppintás volt, de azért azt tudni kell, hogy nem volt könnyű kitalálni, úgy, hogy az itthoni tervező nem foghatta meg, csak képen látta a koppintandó tárgyat. És ezt például Nádai Tibor igen jól csinálta. Nagyon pontosan összerakta ami a svájci típusban benne volt.”

“A bútorokkal is ez volt a helyzet, nem nagyon volt más, nem igen voltak saját ötleteink itthon, de csináltunk például olyat, ami jobb lett, mint az eredeti. Használhatóbb. Kényelmesebb. Jobban eltalált.”

“Azt viszont nagyon elrontottuk, hogy az üvegszálas bútorokba és nem a műanyag kísérletekbe fektettük az energiát, mert az utóbbi rugalmasabb, strapabíróbb lett volna. A műanyag széle nem törik, a színét is tartja, nem fakul annyira. A Panton azért jó, mert elnyűhetetlen. Amit Magyarországon készítettünk, a Panton szék koppintása, formailag jó, ergonómiailag is, de üvegszálas. Letörik, lepattan a széle, fakul, nem volt tartós. Vagy van az az íves, öntött napozóágy, amit mindenki ismer a mi korosztályunkból, az is kb. 5 év alatt megsemmisült, vagy ronda lett, és nem volt kedve senkinek sem ráfeküdni már.”

“Fontos a minőség. Ezek a bútorok azért nem jól koppinthatók, mert akkor már drágák lennének. Az eredetinél a végeredmény közelít a tökéleteshez, pontosak a csapolások, precíz az illesztés, finom a hegesztés, jó minőségű a fa. Apropó fa. A brazil teak sokkal drágább, mint az indiai, a taj vagy az indonéz teak. A brazil szebb, tartósabb, jobban meg lehet munkálni. Dániában, Norvégiában a páratartalom miatt kellett jó fát használni, mert az nem esik szét, hanem szinte már szereti a nedvességet. Az életmód miatt, kellett, hogy bírja az óriási hőingadozást, mert sokszor nem is fűtöttek egyes helységeket, szóval minden arra vezetett, hogy jó fát kellett használni.”

Vissza a Colorbar történetéhez:

“Kaptam egy pár lakáshoz felkérést, hogy gyűjtsem össze egy bizonyos kor bútorait. És akkor jött újra egy váltás, és Anita elment, mert ezzel ő már nem akart foglalkozni. Ekkor lépett be Kovács Tamás képzőművész, és ezt együtt hoztuk létre.”

“Nemcsak kereskedünk a bútorokkal, hanem filmeknek is kölcsönzünk, a helyszínt is használni szokták, vagy készítünk is dolgokat, például szórakozóhelyeknek, vagy foglalkozunk workshopok szervezésével is, és van egy kézművesvonalunk, oktatunk, stb.. Az elmúlt években több telephelyünk is volt, de kinőttük őket, és kerestünk egy nagyobb helyet. Többszöri keresgélés után Újpest lett a helyünk, és én nagyon szeretem. Óriási hely ez a Szúnyog-sziget!”

“Főleg Dániából Norvégiából jönnek a bútoraink, de most van egy másik, egy francia vonal, Marseille-ből hoznék most bútorokat. Ebből az időszakból az olaszokról, franciákról keveset tudunk. De nézd ezeket az újságokat! Bolhapiacokon vettem őket. Remek dolgokat csináltak.”

“Itt van például a Guzzinik által alapított gyár terméke. A Meblo lámpát Jugoszláviában gyártották, sok van belőlük Magyarországon is.”

“De az olaszok, sőt a franciák nagy része is kivándorolt Amerikába vagy Kanadába. És nagyon drágák lettek. A “new yorki” árszintet mi nem tudjuk kifizetni. A franciák ugyanígy nagyot alkottak, például a ’60-as években ott volt az űrkorszak, mindent megcsináltak fehér műanyagból, rengeteg jó dolog volt. Csak hát sokkal drágább mint a skandináv vonal. Azért úgy gondolom egy-egy szállítmányt érdemes behoznom, mert nagyon szépek. A dán sideboardoknál még szebbek, kecsesek, nőiesek. A dohányzóasztalok, a kanapék gyönyörűek, csak itthon még nem annyira ismertek.”

Na és miért is szeretjük ezt a korszakot annyira? 

“Mert az esztétika párosul a praktikával. Manapság egyre inkább letisztítjuk a sallangot, megszabadulunk attól, ami már nem kell, a nappaliból eltűnnek a könyves-szekrények, a hosszú egybefüggő bútorok. Szerintem erre a skandinávoknál vannak a legjobb példák, hogy hogyan kell tisztaságot tartani, a felesleget eltüntetni, hogyan kell lecsupaszítani. Ezért szeretjük. (De az is lehet, hogy az ős rokoni szálat a finnekkel most éljük meg újra.) A dán bútor annyira praktikus. Ugyanannyi fér bele, mint egy vaskos biedermeyerbe, és kisebb helyet foglal el. A bergere fotelek óriásiak, nehézkesek, a könnyed dán bútorok pedig még kényelmesebbek is. A felújításuk is könnyebb.”

Jók a lomtalanítások valamire:

“Volt idő, mikor a bútorokat zománcfestékkel lekenték, minden sötét barna volt, de ezek között is vannak szép formájú, értékes, szép erezetű fából készültek, amiket érdemes felújítani, és a felújítás egyik módja, hogy visszacsiszolunk, és ha szép az erezet, akkor elég csak olajozni, viaszolni, a gombokat kicserélni. Szépen fel lehet újítani valamit, ha szép a faanyag. És ehhez Magyarországon is lehet lomtalanításkor szerezni szép dolgokat. Az asztalodat is így szereztem. Ez amolyan amerikai típusú íróasztal, amiknek kialakulását az iparosodástól datálják, mert akkor nagyon sok irodista kellett az üzemekbe, könyvelő, pénzügyes, humános, stb. És kellett egy hely, ahol dolgozni tudtak, de túl sok hely nem volt, ezért az íróasztalok mérete lecsökkent. Mivel azonban intenzíven használták, nagyon erősnek, minőséginek kellett lennie, sok, jól használható  fiókkal. Ekkor csinálták a rolós szerényeket is.”

És a nagy fogás?

“Mindig van. Úgy kezdtem, hogy vettem egy króm széket, szögletes forma, bőr, egy Lübke tervezés. Nagyon szép bútor volt, amihez nagyon jó áron jutottam hozzá. Vagy ott volt az a Johannes Spalt, osztrák formatervező által tervezett fekete bőrkanapé és fotelek, amit potom áron vettem Veszprémben és Bécsbe adtam el egy kereskedőnek a sokszorosáért, mert elég ritka darabok voltak.”

“Őt persze nem ismertem korábban, de láttam a bútoron, hogy nem átlagos darab, hogy nagyon kihasználta a statikát, speciálisan dönthető, és ezért sejtettem, hogy valami nagy ember készítette. Ha valami megtetszik és menőnek látom, akkor utána kutatok. Például a Lübke székeknek is, amiket most már bánom, hogy eladtam. Van egy másik darab is, amihez ragaszkodom, egy Simó Ágoston váza, ami benne van a top ötben, az anyaga és a formája is tökéletes.”

Vásárlók?

“Vannak törzsvásárlóim, főleg itt lakó külföldiek. Hatvan százalékban. Franciák, amerikaiak angolok, skandinávok, finnek. Román, lengyel, cseh is volt, oroszok még nem. Volt olyan amerikai vevőm, aki már hazatért Amerikába, de meglátott valamit a facebookon, és kérte, hogy küldjem el. Aztán mégis repülőre ült, eljött megnézni, aztán más dolgokat is összeszedett, és mind hazavitte.”

Kedvenc tervezők?

“Szedleczky Rudolf székei, fotelei remekek.”

“Ghyczy Péter Eggchairje, amit itthon hamburger fotelnek neveznek nagy tervezés.”

“Lámpailag Nádai Tibort nagyon szeretem, aki a Szarvasi Lámpagyárnak tervezett. Kerámiában Staindl Katalint szeretem és persze Simót.”

“Bronzokban Percz Jánost, Pap Zoltánt, Muharos Lajost. És persze Kozma Lajos a top, csak jókat csinált. Egy zseni. Külföldiek közül sokat lehetne mondani, de mondjuk Hans J. Wegnert kiemelem, mert szép kézi munka, a Mogensen-ek a legszebb fából készülnek, gyönyörűek a fogantyúik. Hermann Millert, mint tervező nagyon szeretem.”

És végül egy kis útravaló:

“Gyerekkoromban kenuztam és gyűjtögettem a Dunán és mellette az érdekes, fura dolgokat. A fogaskerekeket, a köveket, az uszadékfát. Egyszer az edzőm lábára a szekrényemből majdnem ráesett egy igazi, óriási tengeri kagyló, amit a Dunában találtam. Gyerekkori barátom, Major Ákos, aki azóta ismert fotós lett, nagy hatással volt rá, az érdekesre való nyitottságával.

Megtanultam, hogy ahogy mész előre, figyelj. Figyelj és reagálj dolgokra, vedd észre, hogy mi van körülötted. Vedd észre a szépet, az érdekest!”

 

Klassz végszó, igaz?

 

Forrás: saját fotók + Colorbar facebook fotók, itt, itt, itt, itt